2010. dec. 21.

6. Fejezet

6. Fejezet


Elindultam a többiek felé, de hirtelen egy kéz visszarántott, aminek következtében fájdalom nyilallt a karomba. Dühösen fordultam fogva tartóm felé.


  - Jason mit akarsz? – kérdeztem egy kicsit ingerültebben a kelleténél. Lenéztem a karomra, amit szorított, majd dühösen rámeredtem, de nem kapcsolt. - Fáj! Légy szíves engedj el! – Hirtelen lenézett a karomra, majd pillantása az arcomra esett. Mintha egy pillanatra ellágyult volna a tekintete, de olyan gyorsan lett megint haragos, hogy biztosan csak a szemem káprázott. A szorításból engedett, de még mindig fogva tartott.


  - Mit akart tőletek Alex? – fúrta haragos tekintetét az enyémbe. Vajon miért utálhatja ennyire? Egyáltalán honnan ismerhetik egymást, hiszen látszólag nem egy körben mozognak. Egyáltalán nem értettem mire fel ez a nagy hűhó, de nem úgy tűnt, hogy ha megkérdezném, válaszolna is. Felnéztem dühös arcára. Nem… tényleg nem mondana semmit. Hogy őszinte legyek egy kicsit megijesztett. Még nem láttam ilyen dühösnek, mindig ő volt számomra a megtestesült nyugalom. Azt hiszem, ezt a dolgot jobb, ha még egyszer átgondolom. Fura, hogy egy olyan semmiségen pattog, hogy a mixer srác a rendelés felvételén kívül még megpróbált kedves is lenni, ami valljuk be őszintén, csak is Cat miatt lehetséges, hisz csak a vak nem látja, hogy bejönnek egymásnak. Ezen a gondolatomon el is mosolyodtam, de egy szorító érzés eszembe juttatta, hogy Jason még mindig a válaszomra vár.


  - Ugyan, miért húztad így fel magad? Mit akarhatott volna a rendelésünkön kívül? – Biztos Cat számát, de ezt már nem kötöttem az orrára. – Amúgy meg, ha mást akart volna, ahhoz sem lenne túlzottan sok közöd. – Lehet kicsit durva voltam, de akkor sincs joga ahhoz, hogy csak így rángasson és kérdőre vonjon. Semmi köze hozzám. Ha meg akar valamit, akkor azt mondja. Rávillantottam egy gúnyos mosolyt, majd karomat kirántva a kezéből indultam volna tovább, de megállított.


  - Ne játssz velem, Melanie! Komolyan kérdeztem! - Dühösen nézett rám, és hogy nyomatékot adjon szavainak ismét megszorította a kezem. Felszisszentem a fájdalomtól. Le merem fogadni, hogy holnapra belilul. – Amúgy meg több közöm van hozzá, mint hinnéd – rántott még közelebb magához. Most már tényleg kezdtem megijedni tőle.


  - Nem tudom mi bajod, vagy mi húzott így fel, de légy szíves engedj el, mert fájdalmat okozol. Amúgy meg azzal beszélgetek, akivel és arról, amiről akarok! – Dühösen meredtem rá, megrántottam a karom és választ sem várva, sietve elindultam Blakékhez. Hátranéztem, hogy jön-e utánam, de már nem volt sehol.


  - Héj, csajszi! Hol voltál? Már kezdtünk aggódni! A mi kis rózsaszín ködbe burkolózott kicsi Cat-ünk sem tudta merre vagy. Bár ha egy bomba robbanna mellette azt sem venné észre, csak a füstöt és azt is csak azért, mert zavarná a szexi pultosra való rálátását – vigyorgott rám mindentudóan. – Szóval hol is voltál? Csak nem... – mosolygott, majd hirtelen a hátam mögé nézett és a mosolya még szélesebb lett. Oda-vissza kapkodta a tekintetét köztem és a felénk közeledő között és közben levakarhatatlan vigyor terült el az arcán. Elmosolyodtam én is, de amikor megfordultam, hogy lássam kinek is örül ennyire a mosolyom lehervadt. Jason úgy nézett rám, mintha mi sem történt volna. Mellém érve rám mosolygott, amit nem tudtam viszonozni. Sajnálom, de én nem tudok ilyen gyorsan váltani. Egyet tudtam, hogy most nem tudok a közelében lenni. El akartam menni minél gyorsabban. Hangulatváltozásomat Jasmine is észrevehette, mert homlokráncolva meredt hol rám, hol meg a bátyjára.


  - Mi a baj? – kérdezte, majd Jasonre nézett. Én csak megráztam a fejem, de az arcát látva tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel. Mégsem mondhatom meg, hogy megijedtem a testvérétől, sőt félek tőle. Még mindig kiráz a hideg, ha a dühös tekintetére gondolok.


  - Nincsen semmi baj – mosolyt erőltettem magamra, amit viszonzott. Gyűlöltem neki hazudni. – Elszaladok gyorsan a mosdóba – és már indultam is. Még láttam, amint Min odamegy Jasonhoz, de inkább nem figyeltem tovább.
Szétnéztem, hogy merre egyszerűbb eljutni a mosdóba, majd gyorsan elindultam. A mosdóba beérve felfrissítettem magam, majd a csap két oldalán megtámaszkodtam. Csak meredtem a tükörképemre és mélyeket lélegeztem, majd behunytam a szemem, mielőtt felegyenesedtem. Már indultam volna ki amikor a tükörben észrevettem a karomon öt szabályos ujjnyomot. Ez remek, nem csoda, hogy még mindig lüktet a karom. Hangosan kifújtam a levegőt, miközben még még mindig a vörös foltokra meredtem a kezemen. Ez egy állat, mi a fenének kellett így megszorítania a karom. Az biztos, hogy amit mondok neki, azt nem teszi zsebre. Dühösen indultam el kifelé.


Amint kiléptem a mosdóból beleszaladtam egy falba, de nem ám akármilyenbe. Tömény füst. Jó, min akadok fenn, hisz ez egy szórakozóhely, csak hogy az a bibije a dolognak, hogy itt nem lehet bent dohányozni. Márpedig olyan vastagon szállt a füst, hogy azt vágni lehetett volna. Mikor beleléptem szertefoszlott, majd, mint ahogy a kígyó tekeri áldozata köré magát, úgy gomolygott körülöttem, egyre közelebb, egyre töményebben, míg végül levegő után kapkodtam. Próbáltam lehiggadni, és mély levegőt venni, de csak a füstöt lélegeztem be. Látszólag senki nem vette észre, hogy mi a csuda történik. Kezdtem megijedni. A magamra kényszerített nyugalomnak már nyoma sem volt. Pánikfélelem lett úrrá rajtam, és egyáltalán nem értettem, mi a fene ez. Az oxigénhiánytól botladozva indultam el. Próbáltam szólni, de csak erőtlen nyöszörgés lett belőle, amit a hangos zene miatt nem hallott meg senki. Tántorogtam előre, hátha kimegyek végre ebből a füst-akármiből, de az, mintha követett volna, második bőrként tapadt rám. Mi történik velem? Mi ez az egész? A kérdések csak úgy záporoztak a fejemben, de választ nem kaptam rájuk. Szenvedésem közepette egy-két embernek nekiütköztem, akik csak szitkozódtak, hogy minek iszik, aki nem bírja és ehhez hasonló szövegekkel löktek arrébb. De hát én nem is vagyok részeg, hát senki nem látja, hogy mi történik? Hahó, valaki! Segítség! Sikítottam magamban. Ekkor hirtelen nekiütköztem valakinek, amitől hátratántorodtam. Hanyatt is estem volna, ha az illető nem kap el. Amikor megérintett újra friss levegő áramlott a tüdőmbe. Ami ennél furább és hihetetlenebb, hogy a füst gomolyogva elindult a tömegben, majd szertefoszlott. Ekkor pillantottam fel megmentőmre.


Azt hiszem, őszintén megállapíthatom, hogy nagy csávában vagyok. Amint tekintetünk találkozott, egy másfajta fullasztó érzés kerített hatalmába. Csak bambán bámultam, egyszerűen nem bírtam kinyögni semmit. Az sem túlzottan zavart, hogy még mindig a karjaiban tart és aggódó tekintettel néz le rám. Sőt…!







2010. júl. 2.

5. Fejezet

Alig hogy beértünk a pubba, Jason eltűnt.


– Nem is mondtad, hogy együtt vagytok! – nézett rám morcosan Cat. Kérdőn felvonta szemöldökét és türelmetlenül, csípőre tett kézzel várta a magyarázatomat. Egyelőre én sem tudom, mi van, nem értem. Most is kedveskedik, majd se szó, se beszéd felszívódik. Jó lenne, ha végre elmondaná, mit akar. Igen, meg is fogom kérdezni tőle, csak kerüljön a szemem elé.De félek a válaszától. Csak azt nem tudom, mitől félek jobban, attól, hogy nem akar semmit, vagy attól, hogy akar. Igazság szerint én magam sem tudom, melyiket szeretném. Nagyon helyes, olykor kedves, és nagyon jó érzés, mikor hozzám ér, de mégis, mintha valami hiányozna.


– Te aztán nem vagy semmi. Egy ilyen hírt titkolni, hogy végre a te elvárásaidnak is megfelel valaki, ráadásul egy emberi lény. Van még az estére más világot rengető híred? – Blake gúnyolódása rángatott ki gondolataimból. Komolyan, csak köszönt, mit kell ezt ennyire felfújni?


– Nem vagyunk együtt. Ő csak… – akadtam el a mondandómban. Nem tudtam mit mondani.


– Ha nem jártok, akkor mi volt ez az előbb? – vágott a szavamba Cat morcosan.


– Ha nem láttad volna, csak köszönt, és már el is tűnt – válaszoltam szem forgatva, és lehet, hogy ingerültebben a kelleténél. Nem tehetek róla, utálom, ha faggatnak. Foglalkozzanak a maguk dolgával. Cat meg tudhatná, hogy neki szólnék elsőre, ha megtörténne.


– Igen, láttam, amint kiviharzott mellettünk. Egy kicsit mintha mérges lett volna. Mindegy. Most őszintén, ugye bejön? Mert a jelek szerint te neki igen – mosolygott rám Cat mindentudóan.


– Kérlek, hagyjuk már! Bolhából csinálsz elefántot. Köszönt és ennyi – könyörgően néztem rá, majd tekintetemet rászegeztem a többiekre. – Szóval zárjuk le a témát. Nincs köztünk semmi, és nem is lesz. Kész! Bulizni jöttünk, szóval ne engem faggassatok, mert az számomra egyáltalán nem buli. Rendben? – kérdőn néztem végig a társaságon.


– Mi akkor megyünk táncolni, ha már semmi szaftos storyt nem tudunk meg – húzta maga után Blake a barátját. Lotte és Ryan követte őket.


– Gyere, hugi, mi meg igyunk valamit – elindultunk a bárpult felé. – Na, most, hogy nincsenek itt a többiek, elárulod végre az igazat, bár… - nem hagytam végig mondani neki.


– Cat! Mondtam már, hogy nincs semmi közöttünk. Szállj le végre a témáról!


– Jó rendben, bocs – közben oda is értünk a bárpulthoz, és leültünk egy székre. Vártuk, hogy a mixer felvegye a rendelésünket. Mikor felénk fordult, úgy nézett rám, mint egy édesszájú, akit diétára fogtak, és most meglátta a kedvencét. Fel tudott volna falni a tekintetével. Aztán, mire oda ért hozzánk, már rendezte vonásait, majd ránk villantott egy száz wattos mosolyt. Elég jóképű volt, bár kétség kívül volt benne valami zavaró.


– Mivel szolgálhatok lányok? – támaszkodott előttünk a pultra, minek következtében fekete pólója rásimult a karjára, és láttatni engedte, hogy izmok terén szépen el van eresztve. Ha egy sötét sikártorban találkozom vele, biztosan fejvesztve rohannék, és nem a karjaiba annyi szent. Igaz a mosolya megnyerő és eléggé bizalomgerjesztő, de valami akkor sem oké nála.


– Cat, te mit iszol? – meg se hallotta, folyton csak a srácot nézte, ezért még egyszer hangosabban szóltam neki, mire rám kapta álmodozó tekintetét. Olyan volt, mint akit legédesebb álmából ébresztettek fel.


– Ő… hmm? Mit kérdeztél? – láttam, hogy a pultos elmosolyodik. Bizonyára simogatta az egóját.


– Mit iszol szépségem? – kérdezte nagy mosollyal az arcán, aminek hatására nővérem elpirult. Na, ilyet se láttam még, de csak mosolyogva a fejemet csóváltam.


– Egy Cuba Librét kérnék – mosolygott rá, majd kezet nyújtott felé. – Amúgy Chatrine vagyok, de a barátaimnak Cat – majd, miközben még mindig egymás kezét fogták, rám nézett. – Ő pedig a húgom, Melianie – én csak mosolyogva biccentettem, és benyögtem egy hellót.


– Alex – hajolt előre és két puszit nyomott tesóm arcára, majd felém fordult. – Neked mit adhatok kicsi lány? – mosolygott rám kedvesen.


– Egy Cosmot kérnék, kösz – viszonoztam a mosolyát. Egy pillanatig megint olyan furán nézett rám, majd, mint ha szólásra nyitotta volna a száját, de végül nem mondott semmit. Kérdőn néztem rá, de csak egy újabb szemkápráztató mosolyt kaptam, és megrázta egy kicsit a fejét.


– Már is hozom a hölgyek italát – rákacsintott Catre, aki megint elpirult.


– Uram Isten! Ilyen pasi nincs. Olyan jóképű – nézett utána álmodozva. – És a szeme… az a tekintet, te jó ég! Azt hiszem, szerelmes vagyok.


– Hűtsd le magad, annyira nem jó pasi. Csukd be a szád, de előtte még a nyelved kapard fel a padlóról – mosolyogtam rá, mire egy gyilkos pillantást kaptam.


– Olyan gonosz vagy. Neked nincs szemed? – nézett rám sértetten, majd sunyi mosoly suhant át az arcán. Na, vajon mit akarhat? Ennek nem lesz jó vége! Ha így néz, akkor mindig kitalál valamit, ami rendszerint számomra semmi jót nem jelent.


– Jaj, bocs, el is felejtettem, hogy számodra Jason az igazi. Hát igen szép is a szerelem, most már értem, miért nem tartod olyan jó pasinak a cuki fiút – nézett rám ártatlan mosollyal, de a szeme gonoszan megcsillant.


– Jó, rendben, nem piszkállak, csak hagyd már ezt a témát. NEM AKAROK SEMMIT TŐLE – jelentettem ki nyomatékosan, amire egy győzedelmes mosolyt kaptam.


– Parancsoljatok az italok. Ha bármire szükségetek lenne még, csak szóljatok nyugodtan – nővéremre kacsintott, aki bemutatta újabb pirulós produkcióját. Tudtam én, hogy nem kellett volna pirosítót feltennie. – Amúgy, csak ketten jöttetek? – szegezte egyenesen nekem a kérdést.


– A barátainkkal jöttünk – mutattam, a tőlünk nem messze táncoló csapatra.



2010. jún. 25.

4.fejezet 


Először azt hittem, hogy meg fog csókolni, lehunytam a szemem és már vártam mikor érinti meg az ajkaimat. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről.


  – Azért köszönöm, tündérkém – suttogta a fülembe, majd elengedett.


 Gyorsan kinyitottam a szemem, de már nem volt sehol. Kábán néztem a folyosón arra amerre sejtettem, hogy mehetett. Te jó ég én tényleg azt hittem, hogy meg fog csókolni! Hova tettem az eszem? Nem vagyok normális! Majd pont engem szeretne megcsókolni, amikor nálam százszorta szebb lányok ájuldoznak utána. Na, nem mintha én azt tenném, de bizsergetően jó érzés volt a karjaiban lenni. Minden érintésének nyomán forróság öntött el, és életemben először akartam, hogy megcsókoljanak. De még mennyire vágytam a csókjára! Tényleg nem vagyok normális. Nem tudom mi üthetett bele, de ő sosem fog másként rám tekinteni, mint a kishúga barátnőjére. Amúgy meg nem mindig ilyen kedves velem. A fene sem tudja az okát, miért, de általában inkább került. Még sosem ért hozzám, még véletlenül sem, nem, hogy ilyet csináljon. Milyen furcsaság jöhet még ma? Ez a nap már túl sok nekem! Na, nem mintha nem esett volna jól ez a fajta közeledés Jasontől, mert nagyon is jól esett. Viszont amilyen érzést kiváltott, az megijeszt. A csengő hangja rángatott vissza a valóságba. Gyorsan elindultam a következő órámra, ami matek, Mr. Benett-el.




Az óra nagyon hamar eltelt. A gondolataim abszolút nem a térgeometria körül forogtak. Alig vártam, hogy megszólaljon a csengő. Már nagyon izgatott voltam az esti buli miatt.


Még lett volna egy bioszom, de Mr. Waskes, Blake apukája továbbképzésen volt, ezért az órát elengedték, péntek lévén. Mivel nővérkémnek még volt egy órája, így nem vártam rá, és busszal mentem haza.


A szobámba érve ledobtam az íróasztalom mellé a táskámat. Copfba fogtam a hajam, majd a gardróbszekrényemből kivettem kedvenc rövidnacimat és hozzá egy sárga topot. Elmentem a fürdőmbe átöltözni, majd belebújtam a plüsis papucsomba, és elindultam a konyhába enni. Gyorsan csináltam magamnak egy sonkás szendvicset. Miután megettem eltakarítottam magam után, és felszaladtam Cat szobájába, és belevetettem magam a szekrényébe, valami jó kis rucit keresve. Még mázli, hogy egy a méretünk. Gyorsan meg is találtam a keresett szerelést. Bevittem a szobámba és leterítettem az ágyamra. Nem sokkal ez után hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó.

– Szia, hugi! Találkoztam Blakékkel. Szóval akkor este party? De ugye tudod, ho… – még mielőtt befejezhette volna a mondandóját, közbevágtam, úgy is tudtam, hogy vásárolni akar menni.


– Én már kiválasztottam a ruháid közül, amiben megyek, szóval te is csak túrd fel a szekrényem! – a mondandóm végére már le is értem a földszintre, ahol a nővérem volt, így még pont láttam a durcás ábrázatát.


– De miért nem megyünk vásárolni? – könyörgő szemekkel nézett rám, de láttam, hogy a szája sarka föl-föl ugrik. Alig bírta visszafogni a mosolyát, hogy a könyörgése hiteles legyen.


– Ünneprontó! – húzta fel az orrát és sértődötten felcammogott a lépcsőn. A tetején még megállt és vissza szólt.


– Csak, hogy tudd, a smink és a haj az én reszortom – jelentette ki győzedelmesen és már csak a szobájának ajtócsapódását hallottam.


– Ettől féltem – motyogtam az orrom alatt, miközben én is elindultam a szobámba. Nem mintha nem csinált volna jó frizurákat, vagy sminkeket, de én nem szeretem túlcicomázni a dolgokat, vele ellentétben.


10 perc múlva olyan vidáman jött be a szobámba, mintha nem is sértődött volna meg. Ő már csak ilyen, sosem tudott senkire igazán és sokáig haragudni.


– Lássuk milyen a választék? – rám mosolygott, majd fejest ugrott a szekrényembe.


Sokáig csak annyit lehetett hallani, hogy „ez sem jó, ez sem jó”. Nem tudom mennyi idő tehetett el, de egyszer csak egy hatalmas sikoltásra ébredtem. Szép, szóval elaludtam.


– Ez az, igeeeeen! – hallottam meg végül Cat örömkiáltását, aki közben kirontott a gardróbból, és elém tette a választott szerkót.


– Na, milyen? Ugye, hogy szupi? Már teljesen kiment a fejemből, hogy neked ilyen is van. Igaz még egyszer sem láttam rajtad.


– Tényleg jó ruci. De ha nem tudnád ezt magadnak vetted, csak anya megmondta, hogy több party szerkót nem vehetsz magadnak, ezért azt mondtuk, hogy az enyém.



– Jaj, tényleg! Hogy neked milyen jó a memóriád! Teljesen kiment a fejemből. De a mellékelt ábra is mutatja, hogy anyának nem volt igaza. Kellett ez a ruci, különben nem tudnék miben menni – mosolygott rám győzedelmesen. – De most készüljünk, mert nem lesz időnk a tökéletes sminkre és frizurára – sietett a szobájába felöltözni. Én is nekiálltam az öltözködésnek. Cat gyorsan kész lett a sminkemmel, és nem is lett annyira durva. A hajammal sem szöszölt sokáig, ellenben neki 2 óra kellett a saját sminkjéhez, és frizurájához. Elég klassz lett, de hát Cat mindig jól néz ki. Fél 10-kor indultunk is otthonról. Anyáéknak hagytunk egy üzenetet, bár kétlem, hogy hajnalnál hamarabb hazaérnének.


A parkolóba érve már mindenki ott volt, ugyanis késtünk fél órát. A Los Angeles-i forgalom szörnyű. Ha csak két utcával akarsz arrébb menni az is legalább egy órába telik. Imádok itt élni, de a közlekedést ki nem állhatom. Leparkoltunk egy fekete, sötétített ablakú BMW mellé. Nagyon jól nézett ki az autó. Köszöntünk a többieknek, és elindultunk a bejárat felé. Meglepetésemre megláttam Jasont a haverjaival. Ő is észrevett és elindult felém. Megragadta a derekamat és adott három puszit, a harmadik a szám sarkára sikerült. Úgy nézett rám, mint egy gyerek, aki épp egy rossz csínyt követett el, majd rám mosolygott. Aztán hirtelen elkomolyodott. Szorosabban fogott és olyan dühvel nézete a mellettünk elmenőket, hogy azt hittem egyből nekik ugrik. Megragadta a kezem és elkezdett befelé húzni egy szó nélkül. Értetlenül néztem a barátaimra, de ők az előző jelentből úgy látszik semmit sem vettek észre. Ők is elindultak utánunk.


Bocsánat a késésért!!!!!!!!!!!!!! Ígérem az izgalmakra már nem kell sokat várni!!!;)

Melanie szobája:

Cat szobája:























2010. jún. 18.

3. fejezet


Az egész órát végigleveleztük. Alig várom már az estét. Remélem, a többiek is jönnek majd. Nagyon kíváncsi vagyok arra az új helyre. A következő órám ének volt, amin sajna egyedül vagyok. Mármint egyik barátom sincs itt, mert haladó csoportban vagyok, ami annyit tesz, hogy akinek egy kicsi remény van rá, hogy fejleszthető a hangja, az már is a haladó csoportba kerül. Sajnos én is oda kerültem. A legszörnyűbb nem is az, hogy Lotte-ék nincsenek itt, hanem az, hogy tőlünk mindig választanak ki valakit, aki részt vesz az adott évben előadandó musicalben. Az előadásra év végén kerül sor, és egész évben próbálnak rá. Hála az égnek engem még nem választottak ilyen szerepre, aminek rendkívül örülök, mert rettenetesen utálok szerepelni. Még azt is utálom, ha a barátaim a kelleténél több figyelmet szentelnek nekem. Nem szeretek középpontban lenni, olyankor mindig elrontok valamit. Zavaromban mindig elkezdek hadarni, aminek az a vége, hogy senki sem érti, és kezdhetem előröl az egészet. Pedig én csak minél hamarabb túl szeretnék rajta lenni. Sosem értettem azokat a lányokat, akik a népszerűségért bármire képesek. Mi jó abban, ha mindent tudnak rólad? Szerintem semmi. 
 – Jó napot mindenkinek – a gondolataimból Mr. Farrow hangja rángatott vissza a valóságba. 

 – Jó napot, Mr. Farrow – köszöntünk kórusban. 

 – Tudom, hogy péntek van, és már alig bírtok magatokkal, de azért próbáljatok meg figyelni. Mr. Farrow írtó rendes tag. Az egyik kedvenc tanárom. Nagyon fiatalos, és kedves, de ha színdarabról van szó, akkor kíméletlen, ugyanis a felesége a drámaszakkör tanára, és mindig ő állítja össze a színdarabokat minden éven. Akik szerepelnek benne, nem csak órák után foglaltak 2 órán keresztül, de (ha musical-ről van szó) még énekórán is csak ők gyakorolnak, a többiek meg azt csinálnak, amit akarnak.

 – Mr. Farrow az idén milyen darabot ad elő a színjátszó kör? Mi lesz a szerepem? Már annyira kíváncsi vagyok!! – ó igen, Miss Tökéj, aki minden éven szerepel a darabokban. Na, ő az a lány, aki nem lennék. Annyira oda van magától. Állandóan csak a tükörben nézegeti magát. Már, ha egyáltalán látja, mert amekkora arca van, kétlem, hogy beleférne a tükörbe. Ami a legrosszabb, a szekrényében tart magánál egy váltóruhát, és ebéd után mindig átöltözik! Hogy miért, ne kérdezzétek, halvány gőzöm sincs róla. Fura egy bige annyi szent, bár azt el kell ismerni, hogy jó hangja van, és imád szerepelni. Az isten is színésznőnek teremtette. Tesin rendszeresen görcsöl a hasa, ami heti négy alkalom. Az ember azt hinné, hogy méh gyulladása van, de mindenki tudja, hogy csak színlel, kivéve a tanárt, akit a női problémákkal igencsak zavarba lehet hozni. 
  
– Természetesen ma arról is fogunk beszélni, Summer. Sőt, a házi is ahhoz fog kapcsolódni. Remélem, mindenkinek elnyeri a tetszését, ugyanis a házi az lesz, hogy ki kell választani egy dalt a darabból, és jövő hét pénteken előadni az osztály előtt. Szóval az előadandó mű a Szépség és a szörnyeteg című musical, ami több mint egy tucat éve hódítja meg az egész világ közönségét. A New York-i Broadway-n a siker akkora volt, hogy az 1994-es bemutató után 13 évig volt műsoron a darab. Ez a családi musical a Disney egyik legsikeresebb, legelbűvölőbb meséjéből készült, az első olyan animációs filmből, amelyet Oscar-díjra jelöltek a Legjobb film kategóriájában. A film a Legjobb filmzene – amely azonos a musical zenéjével – és a Legjobb betétdal kategóriában két Oscar-, és különböző kategóriákban öt Grammy-díjat kapott! Akkor ennyit a musicalről, most jöjjön a történet, bár szerintem mindenki ismeri. A kedves és melegszívű Belle egy kis francia falucskában él édesapjával, akit egy nap foglyul ejt a szomszédos elátkozott kastély szörnyű ura. Hogy kiszabadítsa apját, Belle önkétes rabságot vállal a fenevad otthonában, ám legnagyobb meglepetésére barátokat lel az elvarázsolt kastély életre kelt tárgyaiban. Segítségükkel lassan rájön, hogy a látszat csal: a szívtelennek hitt szörnyetegbe sokkal több érzés szorult, mint saját udvarlójába, az erőszakos és nagyképű Gastonba... 

Előre utálom a jövőhét pénteket. Ki kell állni az egész osztály elé és elő kell adni egy dalt. Remek, hát ez igazán nagyszerű. Majd csak túlélem valahogy. Mikor csengetnek már ki? Az óra hátralevő részében hallgathatom Summert és a slepjét, hogy biztosan ő fogja megkapni a női főszerepet, és, hogy milyen jó lesz majd Jasennel játszania, mert, hogy tuti övé lesz a férfi főszerep. Ja, igen, ha még nem mondtam volna, Jasen Greene, a barátnőm Jasmine bátyja, a suli egyik legnépszerűbb sráca. Ő már végzős, de mindig részt vesz a suli darabokban. Summer meg elhatározta, hogy nekik egy párnak kell lenniük, mert a suli legnépszerűbb emberei. Én nem tudom, mit képzel magáról az a liba. Igaz, hogy Jasennel nem vagyunk valami jóban, de azért ilyen csajt még neki sem kívánnék. Persze nem azt mondom, hogy utáljuk egymást, szó sincs róla, csak valahogy mindig olyan furán viselkedik velem. Hol közvetlen, akkor nagyon jó fej, hol meg nagyon rideg, olyankor meg nagyon tapló. Ezen igazodjon ki valaki, mert én már belefáradtam, hogy megértsem. Pedig ha nem lenne ilyen hangulatember, még tetszene is. Gondolataimból a csengő ébresztett fel. Összeszedtem a könyveimet és elindultam az ebédlő felé. Az ebédlőbe érve rögtön észrevettem a többieket. 
  
 – Szia csajszi, olyan siralmas fejet vágsz. Mi történt? – Blake huppant le a mellettem lévő székbe a barátja öléből, és érdeklődően nézett rám. 

 – Semmi különös, csak jövő hét pénteken elő kell adni egy dalt az osztály előtt, és tudjátok, hogy mennyire szeretek szerepelni – vágtam egy fintort a mondat végén. 

 – Ó te szegény, majd ki bírod valahogyan. Nyugi, nem halsz bele. Addig amúgy is még sok idő van, és még ma bulizni is megyünk a Cold Íriszbe. Szóval most inkább csak arra koncentrálj. Rá érsz később görcsölni – mosolygott rám kedvesen, majd a többiek felé fordult. 

 – Szóval skacok, ki tart két, pontosabba három bombázóval, ugyanis Cat is biztos jön – ölelt magához, és kérdőn nézett a többiekre. 

 – Sajnálom, de én nem tudok menni. Christopher ma mutat be a szüleinek – le hajtotta bánatosan Jasmine a fejét, és bocsánatkérően lesett fel a pillái mögül. 

 – Hohó, Min, és az esküvő mikor lesz? Amúgy meg gondoltam, hogy te nem jössz. Sosem jössz velünk sehová. Na de válaszolj, nem is mondtad, hogy ennyire komoly – piszkálta Blake, mire szegény Min teljesen elvörösödött. Segélykérően nézett rám. Sosem szeretett összeszólalkozni senkivel, márpedig Blake ennek tudatában előszeretettel kínozta. 

 – Blake, hagyd, már békén! Miért fáj ez neked? És miért baj az, hogy Chris bemutatja a családjának? - láttam, hogy már nyitja a száját, de közbeszóltam. 

 – Ne válaszolj, kérlek, költői kérdés volt. Amúgy meg nem mindenki olyan parti arc, mint te. Nem mindenki szeret állandóan pörögni. Miért nem tudsz róla soha leszállni? Állandóan csak szekálod! Hagyd békén! Piszkálj olyat, aki esetleg vissza is szól, vagy aki megérdemli, de Mint hagyd békén! Nem tehet róla, hogy visszahúzódóbb, és nem szeret bulizni. Nem az ő világa és kész. Szóval inkább beszéljünk arról, hogy hol talizunk, mikor, és meddig leszünk? Rendben? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. Jasmine hálásan nézett rám és egy köszönömöt tátogott. Én csak rámosolyogtam. 

  – Szerintem talizzunk 10-kor a pub parkolójában. Aztán majd meglátjuk meddig maradunk – nézett kérdőn a társaságra Zac. – Blake még egy kicsit fujtat! Ilyenkor rosszabb, mint egy macska, de általában hamar lenyugszik. Az ebéd végén mindenki megindult a terem felé. Én mentem ki utoljára. Hirtelen egy kezet éreztem a derekamon, ami miatt megtorpantam. 

  – Köszönöm, hogy kiálltál a húgomért, rendes volt tőled – suttogta hátulról a fülembe egy ismerős hang, Jason. Úgy látszik, most a közvetlen hangulatában van – mosolyodtam el.

  – Nincs mit, Min az egyik legjobb barátnőm – mosolyogtam fel rá, majd lassan felé fordultam, de a derekamat még mindig nem engedte el. Így amikor fordultam végigsimított körbe a derekamon. Mikor már szemben voltam vele, még közelebb vont magához, majd lehajolt (mert jóval magasabb volt, mint én). Egyre lejjebb hajolt és tekintete rásiklott az ajkaimra. 





2010. jún. 10.

2. fejezet


A terem ajtajánál vettem egy mély levegőt. Bekopogtam, majd beléptem. Az osztályban hirtelen minden tekintet rám szegeződött. A tanárnő dühösen nézett és kérdőn felvonta a szemöldökét. Gyorsan megköszörültem a torkom, majd a gyors futás miatt bekövetkező nehéz légzés folytán, akadozva megszólaltam.


  – Bo…Bocsá...nat a ké...késés…ért Mrs. Benett. Nem fordul elő többet – Mély levegőt vettem és lehajtott fejjel elindultam a helyemre, Charlotte mellé. Eközben a tanár feje a méregtől teljesen vörös lett. Sosem értettem, min húzza így fel magát. Már vártam mikor robban.


  –– Mindig ezt mondja, ehhez képest minden péntek reggel megzavarja az órámat! Ha nem képes időben beérni, akkor be se tegye a lábát! – sipítozta rák vörös fejjel. Amikor már azt hinné az ember, hogy ennél fülsértőbb már nem lehet, és túl van a nagyján, akkor kezd még csak rá igazán.
  – MEGÉRTETTE?! Maga miatt nem lesz idő befejezni az órát! Nézze meg, mindjárt kicsengetnek! –szinte már a haját tépte. Ennek nem diákok közt kéne lennie, hanem gumiszobában, a dühkitöréseit elnézve. És bizony ki is csengettek. Amúgy, ha őszinte akarok lenni, nem miattam nem fejezte be, mert ha nem tart kis előadást, ami persze mindig ugyan az (igazán újíthatna már), akkor simán lett volna idő. Természetesen még mindig mondta, én meg csak bólogattam, majd mikor kicsengettek, felpattantam, és mint akit ágyúból lőttek ki úgy rohantam a folyosóra, magára hagyva a tajtékzó sárkányt.


  – Viszlát, Mrs. Benett! – köszöntem el, miközben sepertem az ajtó felé.
  – Még nem fejeztem be! Azonnal gye… – a mondat végét már nem hallottam, mert már a folyosón voltam. Minden péntek reggel ez van. Már előre tudom, hogy mit fog szónokolni, ezért nincs is kedvem végighallgatni. Ezért még biztosan kapni fogok, mert a sárkány nem nyugszik. Addig okádja a tüzet, amíg valamit, vagy esetemben valakit, le nem éget. Valahogy nagyon a bögyébe vagyok. Ha nem kések, akkor is mindig baja van velem. A fene sem érti ezt a nőt. Nem csoda, hogy a férje is elhagyta. Az viszont csoda, hogy két évig is kitartott mellette Mr Benett. Az tény, hogy nem ronda. Rövid fülig érő barna haja, zöld szeme van. Azt is mondhatnám, hogy ha nem ráncolná állandóan a homlokát, és a szeme nem szórna állandóan szikrákat, és nem lenne ilyen elviselhetetlen természete, hogy szép. De hát mindezek vannak, tehát maradok annál, hogy tűzokádó sárkány. Valamikor kedves lehetett, de annak nyomát sem látni már. Ami a legdurvább, hogy még csak 35 éves, de már annyira belefáradt a tanításba, mint egy 70 éves. Azt nem értem, hogy ha nem szeret tanítani, akkor meg miért csinálja… Vagy szereti kikészíteni, és megkeseríteni diákjai életét? Mert akkor teljes lehet a boldogsága…


  – Na, ma reggel még is mi az oka a késésednek? Várj, kitalálom. Cat nem tudta eldönteni melyik cipőjét vegye fel – szakított ki gondolataimból Blake szokásos csipkelődése.


  – Nem, ma miattam késtünk. Elaludtam – vallottam be szemlesütve. Amint eszembe jutott az álmom, kirázott a hideg. – Az meg, hogy lehet? – álmélkodott Blake, egy kis mosollyal a szája szélén.


  – Hát csajszi, azt hiszem mégsem vagy tökéletes. Pedig... – Zac egy csókkal barátnőjébe folytatta a szót, amivel egy jó hosszú szóáradatot akadályozott meg, legnagyobb örömömre. Sose szerettem, ha előttem nyalják, falják egymást, de most mégis örültem neki. Egyáltalán nincs jó kedvem, és nem szeretném megbántani azzal, hogy nem figyelek rá. Márpedig állandóan elkalandozom, és gondolataim csakis az álmom körül forognak. Egyszerűen nem értem.


  – Szasztok, srácok – jött oda hozzánk Ryan és Lotte. Igen, ők is egy pár. Persze, ők azért nem teszik ki az ablakba a kapcsolatukat olyan látványosan, mint nagyszájú barátosném és annak lökött pasija.


  – Héj, Zac! Kimászhatnál végre a csajod szájából, mert el fogunk késni – bökte hátba nevetve Ryan.


  – Jó van, megyek, már ne sürgess! Inkább te is kösd le magad – bökött Zac a fejével morcosan Lotte felé. Ryan kérdőn nézett barátnőjére, aki egy gyors csókot nyomott ajkaira. -


  – Na jó, én ezt nem bírom, ti csak szórakozzatok, a gyertyatartó most tovább áll. Sziasztok – válaszként csak hümmögést hallattak. Szemforgatva elindultam a következő órámra, ami Irodalom volt. A terembe érve leültem a helyemre és vártam, hogy Blake mikor esik be. A tanár már vagy 5 perce bent volt, amikor betoppant.


  – Bocsánat a késésért, Mr. Gomez, de sürgősen fel kellett keresnem a női mosdót – mosolygott bűnbánóan a tanárra.


  – Semmi baj Blake, ülj gyorsan a helyedre – intetett a mellettem lévő helyre a tanár. Alig, hogy leült, egy papírt tolt elém:
                                       
Nem lenne kedved este bulizni egy jót? 


 Lehet, hogy jó lesz egy kis buli, legalább kiverem azt az eszement álmot a fejemből. Mert más sem jár a fejemben. Vajon ma is arról a helyről fogok álmodni? A csudába vele, nem érdekel, el kell felejtenem. Blake pisszegése rángatott ki gondolataim közül.


  – Mi van? – kérdeztem nagyon halkan, nehogy a tanár meghallja, mert mára már elegendő hegyi beszédet hallgattam, Mrs. Benett előadásában.


  – Talán válaszolhatnál! – bökött a cetlire. Bocsánatkérően néztem rá, mire ő csak a szemét forgatta. Gyorsan ráfirkantottam a választ.


 De hol? Ja és Catnek is szólok! Tudod, hogy őt ilyenekből nem lehet kihagyni.


Bizony, Cat egy hatalmas parti arc. Minden buliban benne van. Imád pörögni. A buli az nem buli az én duracellel felturbózott nővérkém nélkül. Néha idegesítő ennyi energia, de őt már így szeretjük. Mindig képes jó hangulatot csinálni. Ráadásul bármire hajlandó, hogy ha szomorkodó van a közelében, valami úton módon legalább egy kis mosolyt kicsaljon belőle.


Persze, még szép! Cat nélkül nincs buli! Amúgy arra az új helyre gondoltam, ami múlt héten  nyílt. A neve nem jut eszembe, valami Clodrisz, vagy mi a csuda. 




Szerintem Cold Írisz. Benne vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, inkább mégsem. Cat biztos új rucit akar majd venni. Jaj, ne már!


Egyszerű, ő választ vmit a te ruháid közül, így máris új van neki! Mázli, hogy egy a méretetek.



2010. máj. 27.

1. fejezet

Csak meredtem magam elé és egyfolytában azt mondogattam magamban, hogy ez lehetetlen. Szinte már kántáltam ezt. Nem értettem semmit. Most akkor én tényleg ott jártam? De ilyen hely nem létezhet ahhoz túl tökéletes volt. Vagy talán mégis? De akkor, hogy kerülhettem oda, mi lehet az a hely és egyáltalán miért volt az a fura érzésem, hogy én már jártam ott? Amúgy is kizártnak tartom, hogy ha már lettem volna azon a helyen, akkor elfelejtettem volna! A csudába is már semmit nem értek. Egyre több kérdés halmozódik fel bennem, de a válaszokat meg nem tudom rájuk, egyáltalán kit kérdezhetnék meg aki nem nézne egyből dilisnek, senkit! Gondolataimból nővérem hangja rángatott ki félig-meddig.


  - Nem akarnál már végre elindulni? 10perc múlva ind.....- akadt el a mondandójában, amint meglátott, nem tudom mit láthatott rajtam, de egy pillanatra ijedten nézett rám.


   - Mel mi történt? Olyan falfehér vagy, mint aki az imént látott egy szellemet, bár ahogy kinézel inkább egy egész bandát. - mosolyodott el a saját poénján, amit sosem bír kihagyni semmilyen helyzetben. - Mi bajod? Ennyire nem kell pánikolni, hogy elaludtál, máskor is késtünk mára suliból. Igaz nem ennyit, és nem is miattad, de egyszer mindent el kell kezdeni, nem gondolod? - kérdezte hatalmas vigyorral a az arcán.


Nem volt túl jó kedvem, szóval most nem vidultam vele együtt, de azért megpróbáltam valahogyan lelkiekben elég erőt gyűjteni, hogy elrejtsem előle, mert úgy is addig kérdezne még végül elárulom neki pánikom okát. Igaz, hogy mindent megbeszélünk és elmondunk egymásnak, mert annak ellenére, hogy két év van közöttünk, nagyon jól megértjük egymást, (olyanok vagyunk mint két tojás, mindkettőnknek hosszú barna haja, barna szeme van, egyedül annyi különbség van közöttünk, hogy ő magasabb,) de ezt nem akartam. Féltem elmondani neki, féltem a reakciójától. Szóval nagy levegőt vette, és magamban azt mondogattam, hogy csak egy álom, csak egy buta álom...


   - Nyugi semmi bajom, ne pánikolj, csak rosszat álmodta, mellesleg jól élvezd ki, hogy miattam késünk, mert még egyszer nem lesz gyerek nap. - ránéztem, és magamra erőltettem egy mosolyt.


   - Pánikol a rossz nyavalya. Csipkedd magad mert azért az első óra végére szeretnék beérni, mert már így is sok a késésünk Csipkerózsikám. - vigyorogva slisszolt ki a szobámból a felé repülő párna elől, de lassú volt így a párna hátba találta. Mind a ketten jót nevettünk rajta.


  - Lányok én örülök, hogy jól érzitek magatokat, de ha még egyszer telefonálnak az iskolából a késéseitek miatt, komoly büntetésre számíthattok. - kiabált fel anya mérgesen.


  - Igen is anyukánk. - mondtuk egyszerre amin megint jót derültünk. Majd nővérem elindult kifelé a szobámból, de az ajtónál megtorpant.


  - Biztosan nincs semmi baj? Tudod, hogy mindent elmondhatsz. -nézett rám aggódóan és közben a kilincsel babrált, ami idegességét jelezte.




  - Biztosan, nyugi. - mosolyogtam rá. Mire bólintott és kilépett az ajtón be zárva azt maga után. Gyűlöltem neki hazudni, de nem akarom, hogy dilisnek nézzen. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés, hogy mirtusszal álmodtam és volt a szobámban, hiszen a kedvenc virágom, biztosan valamelyik csokromból eshetett ki. Igen biztosan. De azért félve néztem újra a virágra, majd nagyot nyeltem és a fürdőmbe vettem az irányt. Elvégeztem fürdőszobai teendőimet, majd a gardróbszekrényemből magamra kaptam egy kék topot, egy fehér farmert. Felvettem a kedvenc szerencse karkötőmet, ami nélkülözhetetlen számomra. Még a nagyitól kaptam. Azt mondta, ha ő már nem lesz, majd a karkötő szerencsét hoz és vigyáz rám. A nagyi már 3 éve halott, de sem a szerencsét, sem az óvást nem vettem észre, ugyan is néha nap szörnyen két ballábas tudok lenni. Magamhoz vettem a kék táskámat, beledobáltam ami kell, felvettem a kék magassarkú cipőmet és már rohantam is az autóhoz, amiben Cat már várt. Futás közben anyáék felé dobtam egy sziát, de a választ már nem vártam meg.


  - Húúh hugi, ez aztán a rekord, 8perc. - nézett rám elismerően.


  - Megtennéd, hogy nem lovagolsz rajtam, nincs valami jó kedvem. - néztem rá mérgesen.


  - Igen azt látom, de tévedsz ha azt hiszed, hogy rajtad lovagolnék Mark helyett. - vigyorgott, majd mikor meglátta elszörnyedt arcomat hangosan is elkezdett röhögni. Márkot amúgy sem bírom, egy elkényeztetett ficsúr aki New York- ban tanul jog karon. A nővérem bezzeg teljesen odáig van érte, a fene tudja miért, de hát ízlések és pofonok. Ha neki ez kell.......


  - Fújj ne már, muszáj, egyáltalán nem vagyok kíváncsi a magán életedre, pláne nem arra, hogy mit csinálsz azzal a kreténnel. - fintorodtam el.


  - Jaj ne légy már ilyen prűd, legalábbis ne játszd meg magad, majd meglátjuk ha pasid lesz. - mosolygott rám jelentőségteljesen, én erre csak forgattam a szemem - Amúgy meg mondtam már, hogy ne nevezd kreténnek. - húzta fel mérgesen az orrát. Jobbnak láttam nem piszkálni ezzel, így hát csak bólintottam.
 A suliig már nem beszéltünk semmit, mikor leparkoltunk akkor is csak elköszöntünk. Lehet, hogy megbántottam? Á.. majd bocsánatot kérek tőle suli után. Addig is sietősen elindultam az első órám utolsó tíz percére, ami Történelem, remek, mert az egyik legszigorúbb tanár tartja.


 



2010. máj. 25.

Prológus

Egy meseszép kastély, gyönyörű szép kertjében találtam magam. Az egész kert mirtuszfákkal van tele, egyszerűen káprázatos, az illatuk pedig már szinte mámorítóan édes, -ez a kedvenc virágom, de még egyszer sem láttam ennyire szépeket és ennyire illatosakat- bár lehet, hogy a mennyiség miatt van, hisz rengeteg, amerre csak nézek mindenütt épp most virágzó mirtuszfát látok. Nem bírtam megállni és egy virágot leszakítottam. Ahogy haladtam tovább, egyre beljebb a kertben, megpillantottam egy káprázatosan szép kastélyt. Nagy nehezen ámulatomból magamhoz tértem és elindultam felé, olyan érzésem volt mintha egy kötél lenne rám rakva és azzal húznának a kastélyhoz, pedig semmi kötél, csak a vonzása, és a kíváncsiságom húzott felé. Annyira ismerősen hatott, éreztem, ha elérem és belépek az ajtaján akkor valami változni fog, de magam sem tudtam milyen irányba lebben a mérleg nyelve. Ahogy egyre közelebb értem a gyomromban egy szorítást éreztem és a szívem minden egyes lépésemmel egyre hevesebben vert. Valami miatt hatalmas izgalom járta át egész testemet és nem tudtam hova tenni azt az érzést, hogy ismerem ezt a helyet, ami persze lehetetlen, hiszen én még sosem jártam itt és kizárt dolog, hogy létezhet ennyire káprázatos hely. Már majdnem a hatalmas, faragásokkal teli ajtóhoz értem, amikor szemem sarkából mozgást érzékeltem, de mire odanéztem nem láttam semmit, így tovább indultam a bejárat felé. Mikor odaértem nem bírtam megállni, hogy ne simítsak végig az egyik mintázaton. Olyan deja vu érzésem támadt, mintha én már álltam volna ennél az ajtónál, csak most mintha kisebb lenne. Már tettem volna a kezem a kilincsre, amikor éles csipogó hangot hallottam a távolból, amire az előttem lévő ház halványodni kezdett, mire gyorsan a kilincs után kaptam, de már csak a levegőbe markoltam, mert eltűnt. Csalódottan fordultam meg, amikor is újra meghallottam azt a csipogó hangot, de most közelebbről, aminek hatására a kert is halványodni kezdett, végül az is eltűnt, csak úgy, mint a kastély. Szomorúan hajtottam le a fejem, nem értettem, hogy miért tűnt el ez a ,,mennyország". Az újabb csipogásra kaptam fel a fejem, és a szobámban találtam magam az ágyamban.


Álom volt. Csak egy álom. Az újabb csipogásra lenyomtam az órám. 
- Jaj ne, ó a csuda vigye el, már megint elaludtam.  - szitkozódtam és gyorsan kipattantam az ágyból. A szemem sarkából láttam, hogy valami lehull a földre, odamentem megnézni, hogy mi volt az.
 - Ó, nem... nem... nem.... ez lehetetlen! - suttogtam rémültem. Ugyan is ott hevert a földön a virág, amit álmomban leszakítottam.